12.fejezet

Megpróbáltam lábra állni, de a fájdalom újra végigsörpört rajtam. Visszahullottam a földre, akárcsak egy bábu és tehetetlenül ültem a földön. Vártam rá, hogy Márk visszajöjjön, de nem tette. Ahogy teltek a percek, ezernyi dolgon járt az agyam,azonban a legfőbb dolog a kijutásom volt. Tisztára,mintha egy filmben lennék. Egy filmben,amiben az elvarázsolt lány tönkreteszi az életét. A tükörtermet kémleltem valami után kutatva amiben megkapaszkodva lábra állhatok. Legközelebbi célomnak a kanapé tűnt ezért lassan araszolva megpróbáltam közelíteni felé. Újra átsuhant rajtam a fájdalom, ám most kevésbé olyan erősen,mint korábban. A szövetbe kapaszlodva felhúztam magam, és a heverőnek támaszkodtam. Letelepedtem rá egy percre, hogy erőt gyűjtsek a következő tervemhez. Ahoz, hogy innen kijussak rengeteg lépcsőn kéne átverekednem magam és az teljességgel lehetetlen. Keresnem kell egy mosdót vagy valami kis helyiséget ahol beköthetem a bokám, és valamelyest rendbe jöhetek. Lassacskán felkecmeregtem és az ajtó felé indultam. Minden lépésnél belémhasíott a nyers,erős fájdalom, de nem érdekelt. Nem állhattam meg. Most legalábbis nem. Lassan araszoltam, de végre eljutottam az ajtóig, ahol szembe találtam magam 3 lépcsőfokkal.
-Oké - morogtam majd lassan ugrándozva feljutottam egy lépcsőfokot. Aztán mégegyet, és végül az utolsót. A lüktető zene amit az előtt hallottunk volna, hogy beértünk a tükörterembe újra elérhetővé vált, és a tömeg egy emberként ugrált valami számomra ismeretlen rock számra. Megpróbáltam átverekedni magam minden különösebb cél nélkül egy irányba,ami nem tudtam hová vezet. Végül egy kis poros ajtó előtt hatalmasat fújtam. Rátettem a kezem a kilincsre és csak imátkoztam érte,hogy nyitva legyen. Halk kattanás hallatszott és az ajtó kinyílt előttem. Gyorsan beléptem rajta, mielőtt valaki meglátott volna és a sötét szobában, a villany után kutakodtam. Hamar rátaláltam és egy takarítói szertárra ismertem rá. Mindenhol felmosók és vegyszerek sorakoztak katonás rendben. Az egyik polcon megláttam valamit ami számomra a mennyországot jelentette. Elsősegélydoboz! Utána kaptam és leemeltem a polcról. Alaposan körbepillantottam bármi olyan eszközt keresve amire esetleg leülhetnék, de egy poros sámlin kívűl semmit sem találtam. Kisseb porolgatás után letelepedtem rá és rápillantottam a lábamon heverő dobozra. Kinyitottam és mindeféle ködszer és géz maradványaira bukkantam rá. Elővettem egy gyorskötözőgézt és a dobozt a földre helyeztem. Hátrébbtoltam a székem, pont annyira, hogy a lábam elérje a polcot és kémlelni kezdten a felduzzant, jobb bokám. Apró véraláfutások borították és itt - ott lila foltok tarkították. Teniszlabda nagyságúra nőtt és virított a lábfejemen. A fájdalom ellenére viszonylag gyorsan rávarázsoltam a gézt és nem láttam többé a lila foltokat. Körbepillantottam seprű és felmosó rudat keresve. A tőlem nem messze lévő sarokban bukkantam rájuk, és azonnal felkaptam őket. Levarázsoltam róluk a végüket és így szereztem két, szinte egyforma nagyságú támaszkodó pálcát. Először óvatosan helyeztem ra a testsúlyom, majd egyre biztonságosabban,mintegy mankóként használva a rudakat járni kezdtem. Mosolyogva pillantottam le, amikor végeztem. Az ajtóhoz léptem és kitártam, hogy visszamehessek a táncterembe a cuccaimért. A lépcsőn újra kínszenvedve jutottam csak le, de végül ez is sikerült. A terembe belépve azonban megpillantottam Márkot. A földön ült, kezében valamivel,amit nem tudtam kivenni mi. Az érzekézsemre felpattant és alig pár centire előttem állt csak meg.
- Hercegnő jól vagy? - néztett rám aggodó szemekkel.
- Amint látod - szóltam hidegen.
- Én annyira sajnálom - néztett rám szomrúan.
- Márk erre nem elég egy sajnálom. Sőt őszintén szólva semmi sem... Azthiszem annak ami köztünk volt, márha volt valami - néztem mélyen a szemébe - most vége. Ne keress, ne hívj, ne írj. Egyszerűen tűnj el az életemből - fejeztem be - Ne nehezítsd meg ezt mindkettőnknek - néztem rá utoljára majd megfordultam és elsántikáltam a termből.
Hazaérve felbicegtem a szobámba. Újjabb lépcsőket kellett megmásznom, de már nem számított. Dagover segített az étteremben, sőt még haza is hozott volna. Illedelmesen elutasítottam, majd taxival hazajöttem. Megpróbáltam semmire sem gondolni, és kizárni az agyamból Márk nevét. Mióta belépett az életembe minden megváltozott. És sajnos nem a jó irányba. Becsuktam magam mögött az ajtót, és az ágyra rogytam. Akaratom ellenére iy könnyek lepték el a szemeim ezért a párnába rejtettem a fejem. Nem szabadna ilyen gyengének lennem. Nem kellett volna beleszeretnem ebbe az egoista hülyegyerekbe, és most nem tartanák itt. Halk kopogásokat hallottam az ajtómon és rejtetten ugyan,de abban reménykedtem, hogy Márk az és bocsánatot kér, és minden rendben lesz. Mivel azonban nem egy filmben voltunk az ajtón a dühös nagyanyám lépett be.
- Kisasszony ilyenkor kell hazajönni? Mit beszéltünk meg?
- Sajnálom - beszéltem továbbra is a párnába.
- Sajnálhatod is! Ma Márk szüleivel kellett volna vacsoráznunk, mert szerettünk volna bejelenteni nektek valamit, de ezek után nem vagyok biztos benne, hogy megérdemlitek. Holnap este 6-ra mindenképp légy itthon, mert ha nem esküszöm Anna olyan szabályokat vezetünk be, aminek nem fogsz örülni - fejezte be az szigort, majd gyors csókot nyomott az arcomra és kilépett a szobámból. Semmi kedvem nem volt a holnapi napot a szomszédainkkal tölteni, hanem anya mellett akartam lenni. Fogni a kezét, ottlenni mellette és azt mondani, hogy szeretlek. A fürdőig lusta volna felkelni ezért, ahogy voltam úgy aludtam el. Másnap reggel, már nemtudtam tagadni, mitörtént tegnap és miután mama fél órát magyarázott  nekem és Petrának arról, hogy mennyire felelőtlenek lettünk mióta utoljára látott minket, elcipelt a kórházba. Természetesen nem úszhattam meg a sürgősségit és újabb fél óra után sikeresen be is jutottam.
- Jónapot - köszöntem illedelmesen, majd leültem a vizsgáló asztalra.
- Anna Roll? - kérdezte a doktor fél szemöldökét felhúzva - Maga nem véletlenül?
- De igen - feleltem némi szünet után. Aztán elregéltem neki mi történt tegnap és megmutattam neki a beduzzadt bokám.
- Rendben hál' Isten ez csak egy bokaficamodás. Rettenetesen tud fájni, de hamarabb gyógyul, mint a húzódás. Jövő hétre ha rendesen betartod az utasításaim meg is gyógyul. - nézett rám kedvesen. Kaptam egy bokarögzítőt és egy mankót, hogy addig se erőltessem meg a lábam. Mosolyogva köszönömöt intettem, majd kisétáltam a kórteremből és a nagyiékhoz léptem.
- Mehetünk? - pillantottam rájuk, miközben a liftre vártunk. A termbe belépve hatalmas megkönnyebbülés futott végig rajtam. Anyát felébresztették, és ugyan nagyon sápadt volt, de végre újra láthattam. Hatalmas mosoly kúszott az arcára amikor meglátott minket és szorosan megszorongatott.
- Kicsim veled meg mitörtént?
- Kificamodott a bokám. Hamar gyógyulok nyugi. - szorongattam a kezét, miközben Petrával egymás szavába vágva meséltünk. Alig egy nap telt még csak el, de máris annyi mondanivalónk volt, hogy anyu csak kapkodta a fejét. Nagyi is magyarázott neki,hogy miket egyen és, hogy mennyire züllünk és pimaszok lettünk ( nemis tudom miről beszélt, mi áldott jó gyerekek voltunk! ). Aztán Mr. Kristofer bejött, és elvitte anyát kivizsgálásra, miközben nagyival is válotott pár szót.