6.fejezet

- Hát ez meg mi volt? - pillantott Márk után.
- Azthiszem féltékeny rád - nevettem el magam, majd becsaptam az ajtót. - Kérsz valamit- mutattam a pulton sorakozó édességekre.
- Nem köszi - húzta el a száját.
- Mi a baj? - méregettem furán.
- Semmi - terült szét hatalmas mosoly az arcán. - Nem megyünk el valamerre?
- Ne tereld a témát - ültem fel a konyhapultra. - Fogyózol? - néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Nem..illetve...talán...
- Te teljesen meghülyültél?? Nem megbeszéltük, hogy senki és semmi miatt nem teszel ilyet? - kiáltottam fel.
- De....
-Nincs semmi, de Vera! Úgy vagy tökéletes ahogy vagy! Sőt..!!
- Hagynád, hogy végigmondjam? - emelte meg a hangját - nem azért fogyókúrázok mert olyan hű de nagy kedvem van hozzá!
- Valaki kényszerít? Mondd meg ki az és én esküszöm megölöm!
- Én modell akarok lenni érted? Nem akarok tovább ilyen unalmas életet élni!
- Ezt te unalmasnak nevezed? - pillatottam magam köré.
- Igen! Utazni akarok, élvezni az életet nem ebben a koszfészekben lakni! - mutatott ki az utcára.
- Hiszen tökéletes életed van!
- Szerinted olyan marha tökéletes! Anyámék nemsokára válnak az bátyám meg iszik! Mondhatom szép kis család!
- Akkor én mit mondjak - kiáltottam fel dühösen - apám elhagyott a francba már! Anyámat is alig látom, a húgomat szinte egyedül nevelem!
- De mennyi barátod van? Akik mindig ott állnak melletted?
- Szerinted mennyi? Talán 1 az is te vagy - böktem felé - azthittem megbízhatok benned! Erre tessék még te is rámtámadsz!
- Mert azthiszed olyan rohadt tökéletes vagy - kiáltozott velem Vera - Szórakozol azzal a szegény fiúval és azthiszed te vagy a legjobb táncos! Pedig dehogyis! Csak egy kis senki vagy! Egész idáig az árnyékodban éltm de elég! Mostmár én akarok lenni a sztár! - indult ki az ajtón - Jah és igaza van Márknak! Kiállhatatlan vagy !
Miután barátnőm kilépett az ajtón sírva rogytam a kanapéra. Tényleg ilyen lennék? Tényleg kiállhatatlan vagyok? Az életem azóta nehezült meg mióta apám elhagyott minket. Anyu majdnem egész nap dolgozik, hogy legyen miből megélnünk így Petrára én figyelek. Aztán most itt van Márk is.. Sosem gondoltam, hogy Vera így érez. Elnyomtam volna? Hisz mindig azt mondta, hogy nem szeret a figyelem központjában állni! Most meg ez a modellkedés.... És ez a kirohanás... Még mindig sírva feküdtem a kanapén amikor nyílt az ajtó. Abban a reményben, hogy anyu jött haza felálltam, hogy puszit nyomjak neki majd visszavonulva a szobámba sajnálhassam magam. De persze nem ez történt....
- Márk semmi kedvem hozzád - néztem az ajtóban álló fiúra.
- Ne hazudj! - gyalogolt el mellettem, majd megakadt a szeme rajtam - Mi történt?
- Semmi! - indultam el a konyhába.
- Anna ne hazudj!  - nyúlt utánam és maga elé állított. Barna szeme az enyémet fürkészte. Végigfutott rajtam a hideg, de igyekeztem leplezni mennyire megzavar a közelsége. - Mi történt?
- Tényleg semmi - néztem a padlót mintha olyan érdekes lenne. Persze Márk ezt sem hagyta. Az állam alá nyúlt, hogy rá kelljen néznem -  Összevesztem Verával - mondtam ki tudva, hogy ebben a csatában nem nyerhetek. Márk még egy darabih fürkészett majd szorosan magához ölelt.
- Nem lesz semmi baj - suttogta a fülembe. Hangja lágyan simogatta a fülem és nyugtatóan hatott rám. - Persze, hogy nem lesz semmi baj, mert már az van! - húztam ki magam az öleléséből. - Kezd széthullani minden ami megmaradt! - indultam el a nappali felé.
- Miért lenne baj? Ne gondolj olyat ami nincs is! Verával majd kibékülsz és a többi is rendbe jön - koslatott utánam.
- Szerinted tényleg így van? Márk nem egy tündérmesében vagyunk! - nevettem fel kényszeredetten. A nappaliba fel - alá járkáltam, hogy végre megnyugodjak egy kicsit. Abban a pillanatban minden idegesített: az óra, a járkálásom, Márk..
- Nem egy tündérmesében élünk, de megnehezíted a dolgokat! Nem hagysz senkit sem a közeledbe férközni és mindenkit eltolsz magadtól. Falat húztál közted és a külvilág között és arra vársz, hogy a szőkeherceged megmássza azt az akadályt amit lehetetlen.
- Miért teszel úgy mintha érdekelnélek? - néztem rá felhúzott szemöldökkel, miközben fel - alá járkáltam továbbra is a nappaliban.
- Nem csak úgy teszek! Miért, nem hiszel nekem? Tényleg fontos vagy nekem!
- Hány lánynak mondtad még ezt, csakhogy megkapd? - morogtam továbbra is. - Várj inkább nem is akarom hallani! - változtattam meg a döntésem - Márk elegem van ebből! Sosem tudom meik fiúval vagyok! Azzal aki kedves és mindent megtesz értem vagy azzal akit egyáltalán nem érdeklek.....a falat amiről te beszélsz nem én építettem. Az évek során meg kellett tanulnom kiben bízhatok és kiben nem.
- Ha esetleg megpróbálnál esetleg egy kicsit is változtatni ezen minden más lenne - nézett rám Márk furán miközben a kanapéra dobta magát.
- Haggyuk ezt Márk! Nincs kedvem,se erőm ezen veszekedni veled. - indultam ki a konyhába valami innivalót keresve.
- Akkor élj tovább a saját világodban és ne hagyd, hogy bárki is segítsen - mondta Márk halkabban mint ahogyan eddig beszélt.
- Miért nem érted, hogy nen álomvilágban élek?! Tudod te min mentem keresztül? Mit küzdöttem azért, hogy itt legyek? Hogy a húgom felnőjön? Hogy legyen mindig kivel lennie!? Hogy karrierem lehessen? Erre jössz te és mindent lerombolsz! A húgom legszivesebben veled van, amikor pedig nem állandóan utánad érdeklődik. Fontosabb lettél számára mint a saját nővére.! A tánc pedig ami az életem volt és rengeteget küzdöttem, hogy azon a színvonalon lehessek ahol most, egész egyszerűen elvágtad tőlem. Minden tv érted érdeklődik, minden iskola téged vár. A fenébe is versengenek érted! Tudod én mit meg nem adtam volna ezért?!
- Anna én nem...
- De igen Márk! Ne akard tagadni azt ami nyilvánvaló! Azthiszem el kellene mennem egy kicsit, hogy kitisztítsam a fejem - rohantam fel könnyes szemmel a szobámba. Ledobtam magam az ágyra és a párnába folytva a fejem sírni kezdtem. Minden feszültség és minden fájdalom benne volt azokban a könnyekben. Elvesztettem mindent, de azt ami még az enyém nem hagyom, hogy elvegyék! Harcolni fogok azért, ami csakis az enyém és nem másé! Ahoz viszont, hogy újra tisztán láthassak most meg kell nyugodnom. Előkaptam az edzőcuccomból a fekete short gatyám és az ejtett válló felsőt magamon hagytam. A hajam összekötöttem és a sminket ami lefolyt a sírástól lemostam. A tükörben rápillantottam mégegyszer utoljára a tükörképemre mielőtt elindultam volna.
- Hová mész hercegnő?  - állt meg a lépcső aljánál Márk.
- Új életet kezdeni - feleltem magabiztosan majd kiléptem a házból. Lassan sötétedni kezdett és a nap aranybarnára színezte az eget. Lassú futásnak indultam, ameddig be nem nyomtam a zenét. A zene dübörögni kezdett a testemben pedig adrenalin áradt. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és a csendes utcán útnak indultam végig a parti sétányon. Szemem végig a lassan folyó Temzén tartottam és a nyugodt környezeten.Abban a pillanatban nem számított senki és semmi. Csak én voltam és a zene. Sosem gondoltam volna, hogy a lábaim ennyit bírnak. Rendíthetetlenül vittek előre a a kavicsos úton a célom felé. Kezdtem megnyugodni és helyébe egy újféle izgalom vette át a helyét az idegességnek a testemben. Ennek azonban már örültem. A lelkiismered ugyan furdalt Vera és Márk miatt is,de nem volt kedvem ezen rágni magam. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy újra felépítsek mindent amit Márk lerombolt. Újra én leszek a legjobb táncos és a húgom is visszaszerzem. Nemtudom ugyan még hogyan, de visszaszerezem!